Nyár 2019. - Fertő tó

 

NYÁR 2019. - FERTŐ TÓ

(Fertőrákos, 2019. július 8-14.)

 

Hol is kezdjem? Mint mindig, izgatottan vártuk az indulást. (Később kiderült a helyszínen, hogy minden korábbi izgalmunk indokolt volt.)

Pista bácsi és Melinda néni hónapokkal korábban elkezdte a szervezést, a szállásfoglalást, a szálláshely felmérését. Ilyenkor fontos kérdés, hogy főzési lehetőségünk lesz-e, hiszen többnyire magunknak, és ami a legfontosabb: együtt főzünk. Megnyugtató volt a válasz főzőkonyha, konyhafelszerelés, mi több: grillező hely is van. Eddig remek!

2019. július 8-án kora délután megérkeztünk Fertőrákosra, a korábban megszervezett szálláshelyünkre (amit most csakis azért nem nevezek meg, nehogy a „jó hírnév rontásával” vádoljanak). Tíz, Miklós téri gyermek és két kísérő. A gyermek kifejezés pontosításra szorul. Csoportunk összetétele igencsak összetett volt. Régebben utógondozói ellátásban részesülő, immár fiatal felnőtt, aki (munkásemberként) az idei nyaraltatásra is úgy kérte a szabadságát, hogy velünk tarthasson. Már elballagott nyolcadikos leánygyermek, aki testvérével jöhetett velünk. Ifjú autista barátunk, aki már az első napon megértette, hogy nem körülötte forog a világ. És még sorolhatnám…

Minekután megérkeztünk Fertőrákosra, szállásadó gazdasszonyunkkal bejártuk a szállást. (Kicsit sokat és feleslegesen csacsogott. Ez nálam indulásként rosszpont.) Elsősorban a konyha keltette fel érdeklődésemet, - már kezdtem gyanakodni, hogy itt infrastrukturális problémáink lesznek! Főző fazék után érdeklődtem (utalva telefonbeszélgetésünkre), amiben 12 személyre lehet ételt készíteni. Két fazék volt mindösszesen, egy teafőző és egy „határeset”. Főzőkészülék? Mondjuk egy gáztűzhely? Gazdasszonyunk rámutatott egy rozsdásodó, sérült vezetékkel bíró kétlapos villanyrezsóra. Gyereket a közelébe sem engedtem, ők jámbor békességben pucolták a krumplit az estére tervezett vacsoránkhoz.  Első esténken, a beteges rezsónak köszönhetően, három óra alatt (!!!) el is készült a vacsoránk, egy nemes egyszerűséggel elkészített paprikás krumpli!

Miközben rotyogott (ez egy kis túlzás) a fazékban az étel, némi ingerültséggel kimentem levegőzni. Jeleztem a problémát szállásadó gazdasszonyunknak, miszerint: ez a rezsó, nem rezsó, de még csak nem is Rezső! Ez semmire sem jó! Mi volt a válasz? Miért nem grillezünk! Aj, de remek, hol és mit? Rámutatott a „grillező helyre”, elvégre német vendégei is ott sütögettek! Kérdem én, mikor? 1945-ben a nagy visszavonuláskor? (Véleményem szerint német vendégeknél is már nagy baj lehetett, szemöldöktől felfelé!) A grillező sütöde 38-as, törött lyukas falazóblokk tégladarabok kupaca volt, rajtuk egy hűtőszekrény rács, amiről leégették már a műanyagot. Legalább ennyi. Alatta szemét.

Hál’ Istennek megérkeztünk Fertőrákosra, este 11-kor meg is vacsoráztunk.

Másnap reggel panaszkodtak a lányok, hogy fáztak az éjjel. Válasz: „Azért fáznak, mert nem sportolnak.”. Éppen szemben jött az egyik, „nem sportoló és fázós leány” a Magyar Köztársaság címeres melegítőjében és csak megemlítettem: a speciális olimpiáról, Dubaiból jött haza úszás szakágban két arany és két ezüstéremmel! Ő az, aki nem sportol, csak fázik. Ez hatásos volt. A lányok kaptak mindösszesen egy plusz takarót. Mindeközben egy szomszédos család (apartmanból) a tervezett hét napos üdülésüket felmondva, két nap után kiköltöztek. Mi ezt nem tehettük meg.

Másnap elmentünk a Kőfejtőbe. Csodálatos élmény volt, nagyon szép bemutatóhelyet láthattunk. Kedves személyzet, szépen kialakított belső tér és megőrzött természeti látvány. El is felejtettük az előző napi negatív „élményeket”! Hazatérve, elfeledve az előző napi rezsó és vacsora emlékét, vacsorára rendeltünk két óriás pizzát. Meg is állapítottuk, hogy itt minden három órásan működik. Tegnap három óra alatt főtt meg a paprikás krumplink, a megrendelt pizza is három óra múlva érkezett meg! (Az már majdnem reggeli.)

A harmadik nap reggelén kaptunk egy vadonatúj rezsót. Azon sült a reggeli rántotta. Gazdasszonyunk eddig a saját irodájában tartott készüléket átadta nekünk. Nemes gesztus! (Amikor elvitte a régit, azért két dologra felhívtam a figyelmét: 1. nem melegít, 2. ráz a konnektornál.)

Ezen a szép napon hajókirándulásra készültünk a Fertő-tavon. Ebédünket a kikötő vendéglő során terveztük, ahol néhány éve válogatni lehetett a szolid árfekvésű éttermek és a „Laci-pecsenyés” kifőzdék között. Szép emlékek! A valamikori vendéglátósor immár romhalmaz. Betört ablakok, esőáztatta, félig összeomlott bódék. Még jó, hogy hoztunk magunkkal szendvicseket.

Strandolni is szerettünk volna a Fertő-tó egyetlen, magyarországi területén levő strandján, a fertőrákosi strandon. Internet ide-oda, már az is téves információ: tekintettel arra, hogy a fertőrákosi strand sincs.

(Ideje újraolvasni Katona József: Bánk bánját, - Tiborc panaszát: sokoldalú az üzenet…).

Hajókázás közben, a Fertő-tó habjain ringatózva csakis arra tudtam gondolni: kár, hogy nem hoztam pecabotot. Néhány kárászt, pontyocskát kifogva milyen fenséges estebédet süthetnénk, kikötés után! Ennek hiányában visszaérkezésünket követően nem tehettünk mást, mint a helyi bolt teljes élelmiszer készletének felvásárlását! Így legalább a vacsoránk bőséges volt.

Másnap Sopron városát céloztuk meg. A „hűség városának” utcáit járva bőven volt lehetőség a 20. századi történelemről beszélgetni. Trianon, vasfüggöny, az utóbbi lebontása és még sorolhatnám. Történelmi ismereteinket gazdagítása után igazán jól esett egy kerthelyiséges étterem, ahol eddigi megpróbáltatásainkkal szemben tanúsított helytállásunkat három fogásos, nem „rezsón” készített ebéddel ünnepelhettük.

Újabb napra virradtunk, aminek délelőttjén megnéztük a fertőrákosi tájházat, megcsodálhattuk az itt készült kerámiákat. Kérésem ellenére, sajnos nem tekinthettünk be a kerámiaműhelybe. (Igazán ezt az elutasítást sem értettem, vagyis értettem, de hagyjuk…) Meg kell tanulnunk elengedni a problémákat, mi már a délutáni, ausztriai sétánkra készültünk Burgenlandba, Mörbisch (Meggyes) városába. Mondanom sem kell, hogy ez sem ígérkezett problémamentesnek. Ezt legalább mi találtuk ki magunknak!

(Korábban elintéztük a szülői/gyámi engedélyeket a fél napos határátlépésre. A szervezés ideje alatt nyomatékosan felhívtuk a figyelmet a személyi igazolványok meglétének szükségességére. Persze, hogy a táborban derült ki, hogy egyvalaki otthon felejtette a személyiét!)

Helyben érdeklődtem a határátkelésről. Megnyugtattak a helyiek, miszerint az osztrák határőrök csak rápillantanak a személyikre. Jó-jó. Rápillantani csak arra lehet, ami van. Ami nincs, az nincs, - arra rápillantani sem lehet. Mindegy, egy próbát megér.

Már akkor rosszat sejtettem, amikor tíz fős csapatunkkal egy földúton az osztrák őrbódé felé poroszkálva azt láttam, hogy már messziről távcsővel vizslatnak minket. Gondoltam, hogy távcsövemmel visszavizslatok, de le is kevertem ezt a provokatív gondolatot. Ebben az esetben biztos, hogy „migráns gyerekcsempésznek” néznek, elvégre négy napja én sem borotválkoztam, a nyári hónapok is barnás fényt hagytak orcámon.

Mindegy, menjünk, gyerekcsoporttal, lesz ami lesz.

Tíz méterre lehettünk a bódétól, az osztrák őrök már szerelvényt igazítottak. (Ez az intézkedés előtti reflex katonáéknál, - ilyenkor nekünk végünk, elvégre hiányzik egy személyi igazolvány.) Ekkor vettem észre az őrbódé jobb oldaláról csatlakozó földutat, ahol egy idős, helybeli úr jött biciklivel, aki lassítva minket előre akart engedni. Csapatunkat lassításra intve jeleztem, hogy csak menjen, köszöntem is, hogy Guten Tag. majd utána haladván szépen elsétáltunk az őrbódé és a helyzetet értelmezni nem tudó osztrák katonák mellett. Európai polgárhoz méltó módon el is köszöntem: Auf Wiedersehen! Udvariasságunkat, előzékenységünket látva a határőrök még a (hiányos) személyi igazolványokra is elfelejtettek rápillantani!

Immár osztrák földön járva a gyerekek kérdezték, miként is jöttünk át? Csak annyit mondtam: udvariasság, előzékenység és nyelvtudás! (Az igaz, hogy németül csakis ezt a két kifejezést tudom, de ez most jól jött!)

Mörbisch – Meggyes Burgenland egyik gyöngyszeme. Szépséges épületeire, templomára rácsodálkozva sétáltunk kis utcácskáin. Körbejárva a városkát elindultunk visszafele, vagyis haza. Hazafele tartván, az őrbódénál, határőrök minket megpillantva csak megadóan legyintettek. Hazafelé is köszöntünk udvariasan: Jó napot, csókolom, stb.

Tizenhat kilométeres nemzetközi sétánkról visszatérve Fertőrákosra magasra nőtt (amúgy gólyalábas) emberek köszöntöttek minket. (Lehet, hogy nem minket, de mi így értelmeztük!)

Így történt. Hét nap és hat éjszaka után úgy indultunk haza a Miklós térre, hogy Fertőrákoson egyszer sem grilleztünk. És a jövőben sem fogunk!

Levontuk a tanulságot, miszerint évek óta nem kellett előzetesen megnézni a szállást, mert a bemutató oldal hiteles volt. Ezt a tapasztalatot felülírta az idei „élmény”. Külön meglepetés, hogy a tapasztalt színvonaltalanságot Nyugat-Magyarországon, a Fertő-tó mellett éltük át!

 

Melinda néni, Pista bácsi